Jobban meg kéne becsülni a németet!

A Német nyelv csodája a germán nyelvek csodája: Önmaga strukturált melódiája és gondolati mélysége miatt, a német nyelv egyedülálló abban, ahogyan képes egyszerre szigorúan logikus és végtelenül költői lenni. 

Szerkezete olyan, mint egy gondosan megkomponált szimfónia: minden elem a helyén van, minden mondat egy jól megtervezett építmény része, mégis, ha a megfelelő szavakat egymás mellé helyezzük, a nyelv hirtelen áttetszővé válik, és a gondolatok mélysége szinte tapintható lesz. A német nyelv egyik legnagyobb szépsége a szóösszetételekben rejlik. Egyetlen kifejezés képes olyan árnyalatokat megragadni, amelyeket más nyelveken csak körülírással lehetne kifejezni, lásd: Gier (olthatatlan, kapzsi vágy valami után) vagy Sehnsucht (mély, beteljesületlen vágyakozás).

Ez a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egy gondolkodásmód: szerkezetével fegyelmet, szóalkotási lehetőségeivel pedig kreativitást tanít. Ezek nemcsak szavak, hanem egy egész életérzés tömörített fájljai. A német nyelv nem magyaráz – nevet ad annak is, amit mások csak érzésnek hívnak. A német filozófia és irodalom sem véletlenül formálta a világ szellemi térképét. Kant, Heidegger vagy Nietzsche gondolatain keresztül érzékelhető, hogy a német nyelv nem pusztán kifejez, hanem rendszerez és mélyít, megkövetelve, hogy a kimondott szó mögött valódi gondolati tartalom álljon.

Miközben sokan nehéznek vagy ridegnek tartják ezt a nyelvet, valójában egy rejtett harmónia rejlik benne: a precizitás és a költőiség kettőssége, amely egyszerre biztosít stabil alapot és hagy teret a szabad szárnyalásra. A német nyelv nem pusztán eszköz, hanem kapu egy struktúrált, mégis mélyen érzelmes világba. Aki szerint a német nyelv rideg, az valószínűleg a ,,Sehnsucht''-ot is fűszerként használja a rántottához. Persze, nehéznek tűnik, ha valaki a ,,doch''-tól is már pánikrohamot kap.

Sokszor az ember vágyik arra, hogy valamit létrehozzon, nyomot hagyjon maga után, ebben nincs semmi meglepő, ez természetes. Az alkotás öröme, - vagyis öröm kéne, hogy legyen, nem haszonlesés, az elismerés utáni sóvárgás - mélyen gyökerező emberi tulajdonság. De van egy határ: Az őszinte törekvés és az önámítás közti vékony mezsgye. Ott kezdődik a probléma, amikor valaki nem az alkotás minőségére, hanem a látszatra kezd fókuszálni. Amikor már nem az számít, hogy a mű mond-e valamit a világról, hanem az, hogy őt minek látják mások.

Innen már csak egy lépés, hogy egyes emberek írónak kezdik kiadni magukat – anélkül, hogy valódi mondanivalóval, nyelvtudással vagy alázattal közelednének az íráshoz. Elég egy önkiadós könyv, néhány jól hangzó poszt a közösségi médiában, és kész az illúzió: ,,író vagyok". Csakhogy ez az illúzió nemcsak másokat csap be – őket is. A szűk visszhangkamrában, ahol csak bólogatók vannak, könnyű elhinni, hogy a felszínes, kapkodva összetákolt sorok ,,mélyek", hogy a közhelyes történet ,,sorsfordító", és hogy ők maguk egyedülálló tehetségek. Ez az utóbbi években tucatjával robbant be, minden nyelven, de mivel német a ,,főnyelvem" úgymond, ebből látom a legtöbbet.

Veszélyes a dolog. Mert amikor az önkritika kihal, amikor a belső mérce helyét a belső és külső dicséret veszi át, az alkotás meghal. A maguknak kreált mítoszban fürdőző és sütkérező (Vagy kérődző?) ,,írók" már nem keresnek, csak hirdetnek. Nem kérdeznek, csak állítanak. És legfőképp: már nem tanulnak. Mert miért is tennék?! Csak beszélnek a semmiről. Hisz elhitték – a végén már ők maguk is –, hogy amit kiadtak a kezükből, az jó. Sőt, nemcsak jó – nincs párja a világon, közben a példamondataik meg olyan pontosak, mint az éjjeli napóra. Alkotni akart, de valahol eltévedt a like-ok és a retusált borítóképek között. A lelke mélyén író, sőt már-már költő, csak sajnos a mélyből nem mindig jön fel levegő.

Pedig az igazi író pont attól lesz író, hogy kételkedik. Hogy soha nem érzi késznek a művét. Hogy minden mondat után felteszi a kérdést: ,,Ez tényleg elég jó? Mit akarok mondani? És vajon érthető vagyok-e?" Aki tanul, az hülye. Aki nem tanul, az viszont az is marad. Az igazi író nem a címkében él, hanem a folyamatban. És soha nem hiszi el teljesen, hogy már megérkezett – mert tudja, hogy az út sosem ér véget.

A könyv kész, a gerincén a nevem, a tartalom meg... hát az még érkezik majd a második kiadásra. A szókincs kimerült, de a fontkészlet legalább szép. Az igazi író kérdez. A kamuíró válaszol, - főleg, ha sose kérdezték. Ha nem kételkedsz, nem írsz, csak gépelsz, mint egy -metaforával élve- céltalanul beszélő papagáj a billentyűzeten. Ha valaha is hallott volna a nyelv társadalmi rétegződéséről, biztos nem vetemedne arra, hogy a Hochdeutsch haldoklását sirassa és azzal takarózzon, hogy ,,De hát ő ebben él". Bravo! Hiszen tényleg nem mindenkinek adatik meg a nyelvi tudatosság (Vagy tudatlanság?) luxusa. Kinek ez jutott, kinek az, aki nem beszélget az elit réteggel csak beéri az utca nyelvével, amen, de na adjon ki könyvet és főleg ne gondolja azt, hogy az az egyetlen, egyetemes igaz, amiben ő maga él (oh, boldog tudatlanság!)! 

Miért ne!? Mert manapság az is elég, ha valaki egyszer már végigírt egy Word-dokumentumot anélkül, hogy közben elfelejtette volna a szóközt. Az ilyen németkönyv nagyjából olyan, mint a hajszál: a fejre kevés, a levesbe meg sok. A tartalma épp annyira hiányos, hogy tanulni ne lehessen belőle, de pont annyira zavaró, hogy elrontsa az ember étvágyát a nyelvtanuláshoz. Szókincse nem szinthez mért, a példamondatok emiatt pedig természetellenesek, mintha egy generátor dobta volna őket össze egy fáradt kedd estén. A nyelvtani magyarázatok vagy túl bonyolultak, vagy bántóan leegyszerűsítettek, vagy sántábbak, mint Deák Bill Gyula – attól függ, épp milyen kedve volt a szerzőnek. Egy ilyen nyelvkönyv olyan, mintha a ,,kollegák, sotájm" szellemében íródott volna – rátámaszkodik a nyelvre, aztán lazán beleböfög valami baromságot. A szerző vélhetően abból indul ki, hogy ,,aki érti, érti, az jó, aki nem, az meg úgyis lapoz, mert hülye, tanulatlan suttyó". Az anyag szerkezete egy potenciálgödörhöz hasonlít, amit addig toszogattak, míg végül kijött belőle ez a kiadvány – de kár volt. Úgy következnek benne a fejezetek, mint kis fazorok a gruppenszexben – látszólag van kapcsolat, de értelme nincs. A magyarázatok úgy rezegnek, mint az elektronok a debreceni kocsonyában, de ettől még nem tanulhatóbb a tartalom. Ez nem tankönyv, hanem valami, amit talán egy lézer-szakember még értékelne – de mi biztosan nem. Ez a németkönyv a nyelvtanulás halálos iramban verziója: már az első oldalnál úgy érzed magad, mintha egy koordináta-rendszer síkjához lennél hozzánőve – mozdulni sem lehet, csak szenvedni.

Nyelvi árnyaltság? Stiláris következetesség? A gondolatok logikus láncolata? Úgy ám, bah, régimódi dolgok azok mán! Az igazi alkotás ma már az, ha valaki érez valamit, és azt le meri írni. Aztán, ha még szelfit is tesz mellé a borítóval, egy kis idézettel a hátuljáról (,,a szívem legmélyéről fakadt" vagy ,,a véremben van"), akkor kész is a kortárs irodalom, nyelvi tankönyv új remekműve. Holott egy jó tanár egyre többet tud az egyre kevesebbről, amíg végül már mindent tud majd a semmiről.

Mert hát mi más kéne az ,,írósághoz", mint egy kinyomtatott vélemény és egy önmagába záródó önteltség, amely már kritikát sem fogad, hisz ,,az ő valósága" igazolja őt? De sebaj! A világ úgyis tele van olvasóval, aki csak megerősítést keres, nem minőséget. A középszer pedig hangos – és sajnos gyakran best-seller. Ő nem ír. Ő történik. Leginkább véletlenszerűen, és jobbára Wordben. És végén kiderül, hogy nagyon-nagyon jók, de aztán mégsem. Nos, ez egy relative egészen perverz példa volt. Mert a metaforát is lehet fojtogatni. Összefüggéstelenül leírni a rosszat, ez a mai nap vívmánya, ha nyelvkönyvet akarunk kiadni. 200 oldal, 400, oldal, 600 oldal. Egy regénytömeg, amit még a saját karakterei sem értettek, de már a cím is egy Temu- IKEA-kompatibilis identitást tükröz. Egy tyúkot próbálnak ezek a szerzők kacsaként eladni.

Már szinte látom is az újabb könyvet, arany díszpompában, egy naplementés háttér előtt, alatta egy mélyen gondolkodó nő sziluettjét, miként gerincvonalára fel van írva a mélyen bölcs és unalmasan közhelyes mondat, miképpen: ,,Csak a hülyék tudnak mindent, a többiek életük végéig tanulnak." - Amit egyébként számos weboldal, zsebszótár, nyelvkönyv is használ idézetként. Azokra, akik ilyenekkel tömik tele mások fejét, tökéletesen illik a ,,Schattenparker" szó, csak azt nem tudom, hogy az ,,óvatos" vagy éppen a ,,gyávaság" értelmezésében.