Minnesang - középkori trubadúrköltészet

A mai némethiány csillapítónk visszanyúlik a múltba! Udvari énekek, trubadúrköltészet. Mert megvolt ez a németeknél is. Természetesen itt még bőven nem beszélhetünk Németországról, mert nem volt egységes Németország. Ellenben a mai Németország területén is élt a középkorban az udvari költészet. Sokszor dalban formáltak meg csatákról szóló dolgokat. De sokszor a szerelem köré emeltek egész költészeteket.

A ,,Minne" azt jelenti, hogy "megemlékezés, szeretetteljes emlékezés" Istennek, de a szülőknek és a barátoknak is szól. Mindenekelőtt azonban a szolgáló lovag szerelmét jelenti gyakran ura felesége iránt, a férjes asszonyhoz (frouwe) tehát legtöbbször, akinek nevében és jegyében a lovag harcolt. A lovag szolgálat- és hódolatszeretete azonban inkább volt plátói, beteljesületlen, és ezért udvarias szerelmi kapcsolat volt csak ez egy férfi és egy férjes nő között. A ,,lovagi" szerelem lemondott - legalábbis így jelenik meg az irodalmi eszményben - a nő meghódításáról. Mivel a szerelem beteljesületlen maradt, a korai német ,,Minnesang" énekek hangulata szomorú volt (Minneklage).

A ,,Minnesang" fénykorában, 1190 és 1230 között a leghíresebb német énekesek (Minnesänger) Heinrich von Morungen, Reinmar, Wolfram von Eschenbach és Walther von der Vogelweide voltak, akik költők, zeneszerzők és énekesek egyben. Mondhatni, ők voltak koruk Tinódi Lantos Sebestyénjei. Tinódi persze már sokkal inkább krónikás, voltak társadalomkritikus versei is, nem biztos, hogy feltétlenül jó hasonlat, csak, mint ,,lantos", őt ismerjük talán a legjobban irodalom- és énekóráról.

Nekem is volt alkalmam 2018-ban cserediákként egy németországi iskolai kirándulás alkalmával hallani egy ilyen ének reprodukálását. Az énekes-költő kiválasztott egy szép lányt a diákok közül és elénekelte neki egy ilyen dalt. Természetesen sem mi, magyar cserediákok, sem a német diákok, tanárok se értettünk egy mukkot se, hiszen akkor jóval másabb volt még a nyelv. De nagyon érdekes volt 2-3 perc erejéig a középkorba visszautazni. Ráadásul úgy, hogy nem volt betervezve ez. Emberünkbe véletlenül botlottunk bele.

Egy kis hangolódásképpen:
Walther von der Vogelweide

Under der linden
an der heide,
dâ unser zweier bette was,
Dâ muget ir vinden
schône beide
gebrochen bluomen unde gras.
Vor dem walde in einem tal,
tandaradei,
schône sanc diu nahtegal.

Ich kam gegangen
zuo der ouwe:
dô was mîn friedel komen ê.
Dâ wart ich empfangen,
hêre frouwe,
daz ich bin saelic iemer mê.
Kuster mich? wol tûsentstunt:
tandaradei,
seht wie rôt mir ist der munt.

Dô het er gemachet
alsô rîche
von bluomen eine bettestat.
Des wirt noch gelachet
inneclîche,
kumt iemen an daz selbe pfat.
Bî den rôsen er wol mac,
tandaradei,
merken wâ mirz houbet lac.

Daz er bî mir laege,
wessez iemen
(nu enwelle got!), sô schamt ich mich.
Wes er mit mir pflaege,
niemer niemen
bevinde daz, wan er und ich.
Und ein kleinez vogellîn:
tandaradei,
daz mac wol getriuwe sîn.

Ez volt az eredeti szöveg. Sok helyütt nem is igazán jönnénk rá, hogy német. Szerencsére a szöveget a későbbi újfelnémetre is átírták:

Unter der Linde,
auf der Wiese,
dort wo das Bett von uns zweien war,
da könnt ihr sehen,
liebevoll gebrochen,
Blumen und Gras.
Vor einem Wald in einem Tal,
tandaradei,
sang schön die Nachtigall.

Ich kam gegangen
zu der Wiese:
Mein Geliebter war schon vor mir da.
Und so begrüßte er mich,
heilige Jungfrau,
daß ich darüber für immer glücklich bin.
Ob er mich küßte? Sicherlich tausendmal:
tandaradei,
seht, wie rot mein Mund ist.

Er hatte aus
Blumen ein herrliches
Bett hergerichtet.
Darüber wird sich jeder von Herzen
freuen,
der dort vorübergeht.
An den Rosen kann er noch gut,
tandaradei,
erkennen, wo mein Kopf lag.

Daß er mit mir schlief,
wüßte das jemand
(nein bei Gott!), dann schämte ich mich.
Was er mit mir tat,
niemand jemals soll das
wissen außer ihm und mir.
Und jenem kleinen Vogel:
tandaradei,
der wird sicherlich verschwiegen sein.

Ott azon hársak alatt, a mezőn ülve

Ott azon hársak alatt,
mezőn ülve,
Kettőnk ágyát Kegyed
láthatja kihűlve
Virágok és gyep, egy erdő a völgyben,
tra-la-la-lam,
És éneklé e szép dalt a fülemüle.

Elmenék én ki a rétre,
hol szeretőm ölelt,
Szeplőtlen szűzként
üdvözült éngemet,
Boldogságom végtelen napon át üldözi,
Ezernyi csókja pedig ajkamat perzseli,
tra-la-la-lam,
Lám, ki is égette szájam csókjai.

Pompázatos virágszirmok,
díszítik ágyam,
Szívemből kipattan őfelé,
oh, minden vágyam.
Boldoggá váljék az arra járó,
ki meglátja,
Rózsa szirma és tövise a szerelmem ágya,
tra-la-la-lam,
És jaj, most feleszméltem, hol is vagyok.

Hogy vélem hált ő?
Tudja ezt valaki?
(Nem, még Isten sem!), ezért nincs miért félni,
Mit is tett velem, tán jobb,
ha senki se tudja,
Kivéve én, meg ő
és az erdő énekes madara,
tra-la-la-lam,
Ki bizonyosan nem csicsergi tovább, mi szívem bánata.

Jelezni szeretném, hogy Kosztolányi is megmondta: ,,A fordítás, mindig ferdítés." Ez nem jelenti azt, hogy a fordított mondat nincs közvetlen összefüggésben a lefordított mű tartalmával. Csupán azt, hogy a kötelező szótagszám ebben az esetben nem állt volna magyarul jól ennek a dalnak. A mű csalódottságát, egyfajta misztikummal karöltött, álombeli képét próbáltam átadni, néhol ,,ómagyar" szövegkörnyezettel, de érthetően. Ehhez pedig ezt a megoldást választottam.